Attól lesz tökéletes,
hogy apró hibája észlelhető, mitől érthető.
S ebből az is látható,
hogy a hibátlan hiábavaló, és nem is létezik a létező!
Színem: fekete, nevem: bárány Szívem megrepedt, S tudatom ezt látván. csendbe burkolózva érzi, észleli, hogy ez milyen nagyon fáj.
Meghasonulás!
Lenne, ha a cél ami vezet, ami miatt minden elviselek, nem lehet más, csupán a Valóság.
Összébb húzta válkendőjét…
Mert
ősz volt, november.
Szemhélyába csípett a hideg,
mikor nyakon csókólta a hajnal,
a homokban lépkedett.
Szél volt, nap sütött.
Kezét a só repedtre cserzette.
Ahogy csészéjét szorította,
s közben, messzire meredt.
Messze a tengerre.
Hullámzott és fodrozódott.
A hang csendje körülölelte
Tajtékja az ég alját nyalta,
halkan felmorajlott
s csészéjét a tengerbe vetette.
Még mindig nem érti
Megszokni soha nem fogja,
nem is reméli.
Csak a dühe múlna már!
Vagy fájdalma enyhülne.
Hány év, hány hosszú év
múlt el mint egy pillanat
Mégis, hogy Ő elment
Nem szűnik!
Égeti szüntelen a szíve alatt.
Térdre rogy, bámul messze.
Kezeit a homokba ejtve,
könnyei mély barázdát
arcán szántva hullanak alá…
S lám, ezért sós a tenger vize.
Teste íjként feszül, némán üvölt
a válaszért a semmibe.
Összerogy hangja a csenddel összeforrt,
s bezuhan a jeges tengerbe.
…
Válkendőjét a szél messze
a vízre fektette.
Sötétben matató,
kiutat vajon akaró,
tudatlan tudat, ki
büszke nem létező
ostoba létére.
Elszomorít.
Mi az az apró valami,
amitől sokan nem,
de mégis valaki,
felemeli a fejét,
és a kiutat keresi?
Megérkezés egy más világba…
Nem történt semmi különös,
talán a szívem aprót mellé ütött,
s a szám magától mosolyra fakadt
mikor átléptem, s nem is értem
hogy lehet, hogy eddig hol éltem
és de jó, hogy itt vagyok
Ez egy -vissza- módosult tudatállapot.
Megpróbálok „normális” lenni….pedig nem.akarok. .
Mert ez a világ, amiben élek, az én értékrendszeremhez képest, nem normális….söt!!!!
Beteg.
És én-mi- a betegei lettünk.
Ahhoz, hogy értsük, éljük, -vissza-módosítani kell a tudatunkat. Az ő szintjére.
De. Ez nem.azt jelenti, hogy azzá válunk, csak azt, hogy belehalunk ebbe a beteg világba.
Ott voltál már…én láttalak.
Szívem szétfeszült amíg vártalak.
Vártál, de még nem láttál,
mikor megpillantottalak.
Hátrébb léptem, figyeltelek…
sóhaj szakadt fel a kapualj alatt.
Mennyit emlékeztem,
és hányszor elképzeltem…
Hogy milyen lesz ez a pillanat.
A szemed, ahogy engem keres
És az ajkad… emlékszel?
ahogy ajkamba harap…
S akkor tudtam, mert a térdem összerogyott,
hogy hátrább kell lépnem,
s menni, menni, messze innen!
Különben belehalok.
És akkor csönd lett végre!
Csöndben lettél, sóhaj szakadt
és ránk borult.
Az ég csillagos takarója alatt..
Emléxel?
Mikor a kisújjad a kisújjamhoz ért…
arcod sosem látom,
de általuk hallom, szép szavaidat.
És van, hogy ritkán akad egy lopott perc
Egy ölelés, egy illat,
mi belém ég, nyomot hagy
mint egy lassitott pillanat
Adtál valamit ami mindig
is az enyém volt.
Csak mert akartam, nem
találtam. Mikor már nem
akartam, hagytam s visszakaptam.
Visszaadtad.
Paradoxon?!
Az igazi bölcsesség, csak az együttérzésből jöhet létre, de igazi együttérzés sincs bölcsesség nélkül.”
Vágytalan vágyakban időzve,
halmazokat félretéve,
szélként szállni,
fának lenni, megpihenni…
Van az úgy
Rá-hull-a bánat
szívemre ha látlak, mert
újra és újra.
Selymes napsugár
Arany haja illata
És bent ragad a szó. mert szóval ki nem mondható, igy feszít belül.
Hogy a fajdalom, mi összenyom, gyakorlásomnak köszönhetően most nem öl meg.
Ésszel fel nem foghatom és nem is akarom, de nem hagyom, ezért a szívem szakad meg.
És nem tudom mi faj jobban, hogy magamban, vagy hogy másban csalódtam? Hogy vak voltam, s most is az vagyok, vagy hogy (jé!) ők is vakok!?
Hallom, hogy sziréna szól,
Látom az autókat, embereket,
Tudom, hogy miért vagyok itt
És tudom, hogy lépdelek.
Mégis belül párbeszéd zajlik
Múlton rágódóm,
Vagy a jövőt tervezem.
Közben lépek, körülnézek
Szólok is ha kell,
De belül nem vagyok jelen.
És akkor:
Lépek, lépek, lélegzek.
Hallom, látom, lélegzek,
Érzem, ízlelem, lélegzek
Törekszem amíg létezem. .
Fura dolog az emberi lét.
Megérteni nem akar,
ellenben azon nyomban ítél.
Miért kell megismerés nélkül dönteni??
S ha kiderül, hogy tévedett,
víz hiányában, nyállal mos kezet…
Képzelhetnénk azt valónak,
hogy nekem,
az utolsónak,
ki a létforgatagban szenved egyre,
mi él s létezik,
azon munkálkodik,
hogy a túlpartra csónakom átsegítse.
S ha a történésekre így tekint,
pillanatokra, percekre, évekre vagy életre,
vita helyett, könnyezve hajt fejet,
mert látja,
hogy rá vár minden Beérkezett.